Nyelvünkben a "cs" hang ősidok óta megvan (ezt bizonyítja pl. az a tény is, hogy ősi rovásírásunk külön jelet használ reá), a "cs" betű azonban alig kétszáz éves múltra tekinthet vissza.

A "cs" hangot régebben a "ch", "cz" és más betűkapcsolatokkal is jelölték.
1700 előtt gyakoriak voltak Nagyercse község nevének következő alakjai: Erche, Ercze. Az Ercsey nevet is írták Erchey, Erczey, sőt Erczeij alakban is. Az utóbbi magyarázata a következő: az "y" betűt az i és j kapcsolatának tekintették, ebből eredt az "ij" végződés, továbbá ugyancsak ebből származott a két ponttal kiegészített y is:

Az első törekvések a helyesírás egységesítésére 1800 táján terjedtek el, ekkor a "cs" hangot többé-kevésbé egységesen "ts" betűkapcsolat jelölte, ebből az időből való az Ertsey forma. Aki ragaszkodott ezen írásmódhoz, az megtartotta, aki alkalmazkodott a helyesírás változásához, az késobb áttért az Ercsey írásmódra. Az "i" betűs forma Ertsei, Ercsei újabb képződmény, ez is a helyesírás változása folytán jött létre. Ez az alak gyanús lehet abból a szempontból, hogy névmagyarosításnál a XX. században ezt engedélyezték, az "y" használatát indokolni és külön kérni kellett.

"A nemes "y"-nal írta a nevét, a nemtelen anélkül" – ez a sablon néha nem igaz, de igazság mégis van benne: általában a műveltebb, tanultabb, értelmiségi pályán lévő emberek őrizték meg az őseik hagyományát, az alsóbb néposztályok tagjai hagyták, hogy a pap az éppen érvényben lévő helyesírás szerint jegyezze le a nevüket. Az állami anyakönyvezés 1895-ös bevezetése óta elvileg rögzült a nevek írásképe, de csak elvileg, mert számos elírás fordult és fordul elő.